Önsajnálat helyett

 Az utóbbi évek spirituális fejlődése - összhangban a korszakváltással -, szinte mindenkit megérintett valamennyire. Az Univerzum energiaminősége változik, és akinek van szeme és füle a látásra és hallásra, az észrevehette egy új világ kibontakozásának kezdetét. Sokan persze még mindig az utóbbi évszázadok megkövesedett dogmáit és kapaszkodóit szorongatják, vagy egyszerűen csak megszokásból a hitetlenség és elfojtás mintáit követve, félnek a közelgő változásoktól. Pedig a változás nem közeleg, hanem már itt is van, sőt legalább tíz-tizenöt éve elindult a szellemi síkon, hogy mostanra már az anyagi világban is megnyilvánuljon.
Az ősi tanítások szerint - ahogyan az máig megőrződött a népi díszítőmotívumokban - az élet fejlődésének spirálja megállíthatatlanul forog, hogy új nézőpontokkal és új tapasztalatokkal gazdagodva az emberiség már egy magasabb tudatszinten eljusson ugyanarra a pontra, ahol már járt valamikor. Ugyanarra a pontra, de mégsem teljesen ugyanoda, hanem afölé. Ezért nem szabad a múlt jellemző életformáját és észjárását, szokásait szolgai módon, gondolkodás nélkül lemásolni, pusztán a külsőségek lekoppintásától valamiféle isteni csodát remélni. Most itt vagyunk a jelenben, ahol a régi-új tudások megint körbevesznek minket, ismét nagy változások, változtatások lehetőségét adva nekünk. Nemrég találkoztam egy nagyon jó mondással (ezeknek igazságtartalmát az ember például a fejtetőjén vagy, a gerince mentén végigfutó bizsergető energiaáramlásból, vagy az alkarján hirtelen felálló szőrökből is megérezheti): "Nem az ősöket kell követni, hanem azt amit az ősök követtek." Az emberi fejlődési folyamatok működésének évszázadokig szándékosan eltitkolt, eltorzított képe újra összeáll, ha azt hajlandóak vagyunk összeállítani. Az életláncolatok, az ok és okozat, a saját teremtőerő működésén keresztül felelősek vagyunk saját életünkért, egészségünkért és a környezetünkben zajló történésekért is. Ezt most már, a bűntudatra, szegénységre, félelemre nevelés megrázó évszázadai után újra megtudhatjuk, megérthetjük, megélhetjük, megtapasztalhatjuk.
Talán saját türelmetlenségem az oka annak, hogy rendre szomorúság és felháborodás suhan át a tudatomon, amikor azokon a rendezvényeken, ahol a magyarság megújulása, az összefogás, a jelen és a jövő építése a fő célkitűzés, még mindig siránkozással, önsajnálattal, az áldozatszerepben, sírás-rívásban tocsogással találkozom. Főleg akkor tartom ezt rendkívül károsnak, amikor ezt a színpadon kihangosítva teszi valaki, akár jó szándéktól vezérelve. Aztán elfogadom, hogy jelenleg itt tartunk és volt idő, amikor még itt se tartottunk. Már néhányakkal összenézve, a szemekből kiolvasható a vélemény, tapasztalataim szerint olyanokéból, akik már e szerint a régi-új tudás szerint próbálnak élni. Amire ma az ezotéria épül, azon nézőpontok, törvényszerűségek már az ősrégi természetes hitvilág alapját is képezték egykor, sőt azokat a régi bölcsességeket a nagy vallásalapítók - pl. Jézus, Mani is - elfogadták, követték, hirdették. Más kérdés, hogy a tudással később a nagyranőtt egyházak hatalmi érdekük miatt mennyire éltek vissza, mennyire titkolták azokat a híveik előtt.
Egyre többen tudjuk, hogy a gyűlölködéssel, haraggal saját magunknak ártunk, magunkat mérgezzük. A görcsös ragaszkodással a Világ változásai mögött magunkat tesszük parkoló pályára. A kifelé, másra mutogatással saját magunkat csapjuk be. A siránkozással, önsajnálattal, félelemmel - még ha mégoly jogosnak is tűnne sokszor - magunkat nyomjuk még jobban bele abba a mocsárba, amibe saját hibánkból léptünk bele. "Ami kicsiben, az nagyban" - mondja Hermész Triszmegisztosz, és igaza van. Ami az egyes ember életében igaz törvényszerűség, az igaz a nagyobb közösség, a nemzet sorsában is. Azt mondom: ünnepeljünk, emlékezzünk emelt fővel, tisztelettel, vonjuk le a tanulságot a múlt történéseiből, de tudjunk mindig örülni, tudjunk továbblépni, tudjunk elengedni és megbocsátani. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem mindig könnyű, de akik közszereplést, tanítást, gyógyítást vállalnak, azoknak nincs más út. A jelen időkben fontos és egyre fontosabb példát mutatni, erőt adni, hitet erősíteni, megtalálni a felemelkedéshez szükséges nézőpontot és elengedni a hibás mintákat, amelyek kötnek, lehúznak.
Én ilyen jövőről álmodom és szerencsére egyre többen tesszük ezt, megteremtve azt a világot, azt az országot, amelyikben öröm élni, öröm magyarnak lenni. Teszem ezt egyre inkább, talán néhány kisebb tévedéssel, botlással, de töretlenül bízva abban az isteni segítségben, ami folyamatosan áramlik mindenki felé, segíti azt aki elég nyitott arra, hogy befogadja. Ez a segítség nem mindig abban a formában érkezik, ahogy várnánk, vagy ahogy az anyagi világ érdekei szerint elképzelnénk, de minden esetben az életfeladatunk útján tart minket. Kívánom, hogy egyre többen tanuljunk újra a gyermeki ősbizalom óceánján háton fekve a víz színén fennmaradni és mosolyogva, hálával és alázattal tekinteni az Égre és a Földre.

Áldás!

Atilla-Atarvis